Nagyon sok bocsának a késés miatt. Nem volt ihletem, meg túl sok időm sem, de itt az új fejezet. Viszont nem mondok semmi biztosat, hogy mikor jön a következő, megpróbálok sietni vele, de most viszgaidőszakom van. :S Azért igyekszem! :)
Jó olvasást! :)
Pussz
___________________________-
Sohasem hittem volna, hogy a Föld ennyire tetszeni fog – persze amíg néztem ezt a kivételes szépségű bolygót, mindig borzasztóan irigy voltam az emberekre – de meg kell, hogy mondjam, élőben még elképesztőbb volt. A nap szikrázóan sütött, talán ennek is szerepe volt abban, hogy elfogjon a boldogság. A park tele volt emberekkel. Volt, aki csak feküdt a fűben csukott szemel, voltak gyerekek, akik játszottak vagy futkároztak. És volt, aki egy kerékpáron száguldozott felém, de már annyi időm nem volt, hogy elugorjak előle. De ahelyett hogy belém ütközött volna, szinte átsuhant a testemen. Kikerekedett tekintettel álltam az út közepén, majd a kerékpáros után néztem. Tekert tovább, mintha semmi sem történt volna. Gyorsan arrébb álltam az útról, mert hiába nem tudott bennem egy ember sem kárt tenni, nem éppen a legkellemesebb élmény, amikor egy idegen test eggyé válik a tieddel. De be kell vallanom, kicsit mókásnak találtam ezt az esetet, és újra az elmémbe tolakodott a gondolat, hogy annyi év ábrándozás, és izgalom után végre itt vagyok a Földön, mint felelősségteljes őrangyal… apropó. Őrangyalság. Azt hiszem eljött az ideje, hogy előkerítsem a védencem. Csakhogy fogalmam sincs róla, hol vagyok. Ekkor eszembe jutott egy mondta Azarieltől: „a medál majd választ ad minden kérdésedre!” Nos, lehet, hogy ez így van, de nem tudtam, hogyan kérjek segítséget a medáltól. Hát, végülis próba szerencse. (vagy mit szoktak mondani ilyenkor az emberek). Kezembe vettem a medált, és a fejemben elmormoltam a kérésem. Vártam pár másodpercig, de semmi sem történt.
- Mutasd meg, hol van a védencem! – adtam utasítást hangosan, de így sem történt túl sok minden. Ekkor a hátam mögül hirtelen megszólalt valaki.
- Új vagy? – érdeklődött a kellemes, lágy szólású hang. Megpördültem a tengelyem körül, de nem láttam senkit.
- Följebb – adta az utasítást. Felpillantottam, és egy másik angyalt láttam meg amint a hozzám legközelebb álló fának az egyik ágán ült, és engem nézett.
- Igen. Ennyire látszik? – kérdeztem meglepetten. Ő elnevette magát, de mikor látta, hogy én még mindig nem tartom túl viccesnek a helyzetet, elrugaszkodott az ágtól, hirtelen előttem termett, és bemutatkozott.
- Aurel vagyok – mondta majd meghajolt.
- Én pedig Silver – válaszoltam és ugyanúgy tettem, mint ő. – Ezt hogy csináltad?
- Micsodát? – kérdezett vissza.
- Hát hogy ilyen gyorsan előttem voltál.
- Angyal dolog. Majd te is tudni fogsz ilyen, és ehhez hasonló tetteket. – mondta, majd elindult. Akármennyire is bosszantott, hogy az elején úgy kinevetett, mégis ő volt az egyetlen, akit ismertem ezen a világon, és nem hagyhattam, hogy csak úgy lelépjen.
- Várj! – szóltam utána, de ő nem állt meg. Gyorsítottam a tempón, és mikor utolértem, elé álltam.
- Segítened kell! – kértem
- Semmit sem kell tennem… - jegyezte meg, majd kikerült és ment tovább. Nahát, ez szép! Ennél ridegebb, szemtelenebb angyalt még sohasem hordott a hátán a világ.
- Kérlek! Meg kell találnom az emberem, de nem tudom hogyan fogjak hozzá. Te tapasztalt angyalnak tűnsz. Segíthetnél, és taníthatnál. – kérleltem erősebben, és bevetettem a legszebb, legártatlanabb nézésem. Láttam rajta hogy elgondolkozott, majd megforgatta a szemeit, és bólintott egyet.
- Na jó, segítek. De, csak mert vicces volt, ahogy elgázolt egy biciklis… - közölte.
- Köszönöm.
- Még ne köszönj semmit. Először is meg kell tanulnod, hogy nyíljon meg előtted a medálod. - mondta
- Értem. Mit kell tennem? – kérdeztem, és a tekintetem az ő medáljára tévedt. Neki egy ezüstszínű, faragott medál lógott a nyakában, amin lehetett látni, hogy nem egy könnyű darab.
- Ez egy olyan dolog, amire magadtól kell rájönnöd. – zökkentett ki az elmélkedésből Aurel.
- Magamtól? – döbbentem le. És ekkor értettem meg miért mondta Azariel, hogy ez egy felelősségteljes munka. Ez, és még nagyon sok hasonló dolog lesz, amire majd magamtól kell rájönnöm, és lehet, hogy tényleg igaza volt anyunak. Még túl fiatal vagyok ehhez. Megint elragadott az önmarcangolás, aminek Aurel vetett véget.
- Silver. Ezt most fejezd be! Azariel nem engedett volna el, ha nem lenne biztos abban, hogy képes vagy teljesíteni a feladatot. – szólt, és kicsit megrémített, hogy tudja, mi jár a fejemben.
- Hé! Honnan tudod, hogy ezt gondoltam? – kérdeztem teljesen elképedve.
- Első szabály: a földi angyalok hallják egymás gondolatait. – válaszolta
- De én nem hallok semmit… - fujtattam
- Koncentrálnod kell, rá kell hangolódnod a másik angyalra, és csak úgy hallhatod a gondolatait. De először foglalkozzunk egy dologgal.
- Rendben – bólogattam bőszen. Kicsit soknak éreztem ezt egyszerre. De muszáj lesz megedződnöm, ha jó őrző akarok lenni.
- Szóval a medál olyan, mint egy második lélek. Egy szív. Csak úgy tudod használni, ha ráérzel a lényegére. Csak akkor nyersz bebocsájtást, ha érzi, hogy te vagy a birtoklója. Össze kell olvadnod vele, hogy később ő is meg tudjon védeni téged.
- Neked mennyi idő volt, amíg összeolvadtál vele? – érdeklődtem, miközben próbáltam koncentrálni, hogy megragadjam a medál lényegét.
- 1 földi nap volt. Eléggé kifárasztott. – válaszolta mosolyogva.
- Pompás…
- Szóval akkor mehet? – kérdezte és a medálomra nézett.
- Igen. – mondtam, és becsuktam a szemem. Ellazítottam magam, majd a medálra gondoltam. Nem tudom hogyan, de hirtelen egy bizsergő érzés futott végig a testemen, és a helye pedig egyre forróbbá vált. Kinyitottam a szemem és a lánc fényesen izzott. Izgatottan Aurelra pillantottam, de ekkor a bizsergés eltűnt.
- Te is láttad? – kérdeztem szinte visongva.
- Igen. Most próbáld meg újra, úgy hogy az emberre gondolsz.
Becsuktam a szemem, először a medálra gondoltam, aztán az emberemre. A medál újra izzani kezdett. Lassan kinyitottam a szemem, miközben folyamatosan tartottam a kapcsolatot a szívemmel és megjelentek előttem a férfi adatai, képei, és egy térkép, amin egy csillogós arany rombusz fénylett, a tartózkodási helyével.
- Nos, azt hiszem ez elég jól ment. – szólt vigyorogva Aurel – nemsokára már térkép nélkül is tudni fogod, merre jár a védenced.
Elfogott a boldogság, hogy talán mégsem vagyok annyira alkalmatlan, ha ilyen gyorsan sikerült összeolvadnom a medálommal.
- Hűha. Micsoda szépfiú. – szólalt fel Aurel, aki belemélyedt a képbe, amit a medál vetített nekünk. Aranyszínű sugarakból vetődött össze a kép, amik aztán a megfelelő színbe váltottak, ezzel egy mozgóképet létrehozva.
Egy kávézónak vélt helyet mutatott, aminek az ajtaján kilép egy igen jóképű férfi és útnak indul. Ráközelítettem az arcára, és amint teljesítette a kérésem a medál, furcsa érzés fogott el. Leírhatatlan. Annyira belemerültem a férfi nézésébe, hogy már csak arra eszméltem fel, amikor Aurel kuncog mellettem. Gyorsan megszüntettem a nevetés tárgyát, majd felé fordultam.
- Szóval nekem menne kéne. Tényleg, a te embered hol van? – kérdeztem majd körbepillantottam.
- Ott, ni! – mutatott egy kisfiúra, aki egy sárkányrepülőt eregetett.
- Szóval akkor nem valószínű, hogy elkísérsz az emberemhez… ugye? – néztem rá bájos pillantásokkal. Elmosolyodva válaszolt.
- Hát, végülis, még jó ideig ezt fogja művelni – célzott a kisfiú tevékenységére – szóval elkísérhetlek.
- Remek. Akkor induljunk. – szóltam, majd kinyitottam a szárnyam, elrugaszkodtunk a földről és elindultunk a kávézó felé.
